1.rész - Pilot

Egy hússzú barna hajú lány ül a leghátsó iskolapadban. Miközben a kopott padon tölti meg füzetét különböző egyeletekkel, amelyeket az alacsony, ősz hajú, mogorva tekintetű matektanár firkál a fekete táblára. Ahogy az ablak előtt ülő lány haját néha szemébe fújja a szél, úgy próbálja minél stabilabban füle mögé fésülni tincseit, hogy ezen folyamat ne történhessen meg újra. Barátnője közvetlen mellette ült. Rágózott. Kék farmer alapú mellényt viselt. Alatta egy fehér topot, s egy vékony, s rövid, de tökéletes formájú, a lábára simuló farmernadrágot, s egy hozzáillő kék topánkát. Hosszú, egyenes, szőke haját néha meg-meg csapta a szél, de nem úgy mint padtársát, aki az ablak mellett ült. A kék mellényes lány, egyik pillanatról a másikra, mikor a tanár a táblához fordult, háttal az osztályhoz, odasúgott valamit barátnőjének, aki fekete mellényt, s alatta lenge fehér pólót viselt. Fekete testhezsimuló farmernadrágot, s fehét tornacipőt.
Fiona:Esküszöm, ha mégegy gyökös, kétismeretlenes egyenletet ad fel, én sikítok.
Esther:Nekem mondod?!
Fiona:Nem tudok semmit. Mégis hogy a fenébe fogunk mi leérettségizni így matekból?!
Esther:Egyszerű. A kettesre hajtunk.
Fiona:Jó vicc. Az utolsó két dolgozatom lett épphogy kettes. És még csak a tizediket tapossuk. Mi lesz két év múlva?!
Esther:Be kell szerezni egy jó könyvet.
Fiona:Vagy egy jó matektanárt. Egy korrepetítort.
Esther:Az drága mulatság. Az egyik ismerőm azt mondta, hogy 1500-ért csinálják a korrepetálós tanárok óránként.
Fiona:Tiszta prostitúció. Csak nem olyan fajta.
(Esther kinézett az ablakon, majd egy nagyobb, hatalmasabb széláramlat, néhány levéllel együtt beszállva az ablakon, belekócoltak hajába. A matektanár miútán felírta az egyenletet, megfordult, s rámordult a tömegre.)
Andrew:Oldják meg a feladatot.
(Fiona tovább súgdolózott)
Fiona:Te úr isten.
Esther:Nem hallom a sikítást.
Fiona:Igazad van. Mosttól számítva, jövök neked egy sikítással.
(Andrew tanárúr, aki fekete ingjében, s sötétzöld csíkos nyakkendőjében, fekete nadrágjában, s ugyancsak fekete bőrcípőjében körbejárta az osztályt, miközben azok tagjai szorgoskodva próbálták megoldani a feladott feladatot, amely sokaknak reménytelennek tűnt. Végül megállt Fiona és Esther padja előtt, hogy leállítsa a bal oldali padsor leghátsó asztalának traccspartiját, s eközben rápillantott egy vaskos könyvre a lányok padjának szélén. Felvette azt, elolvasta a címet, majd megszólalt.)
Andrew:Maeve Binchy, Esti Iskola?
Esther:Ühüm. Nagyon szórakoztató regény.
Andrew:Az van ide írva az elejére, hogy szenvedélyes titkok, elkendőzött bűnök.
(Andrew elnevette magát)
Andrew:Milyen nevetséges.
Esther:Szerintem nem. Mindenkinek vannak mocskos titkai. Főleg, ha erről a helyről beszélünk.
(A tanárúr és a lány tekintete szikrátszórva találkoztak. Andrew tudta, hogy Esther tudja, amit nem szabadna tudnia, s talán Fiona is. Van egy mocskos titka. Minden tanárnak van itt egy mocskos titka. Minden diáknak van itt egy mocskos titka. S ami még fontosabb. Csak néhányan tudják, hogy itt mindenkinek van egy mocskos titka. Vagy többen.)
.....
Ha tudtam volna, mi vár rám, amikor idejövök. Nem jöttem volna ide. Azok a dolgok, amiket láttam, s azok a dolgok amiket átéltem. Szörnyűek és rettenetesek voltak. Azok a titkok, amelyeket Fionával és a többi osztálytárssal, valamint más évfolyamok diákjaival találtunk, amikre rájöttünk, örökre megváltoztatták az életünket. Sohasem lesz már semmi sem a régi. Borzalmas dolgok történtek itt. Piszkos dolgok kerültek a felszínre. Dolgok, amelyeket egy korombelinek nem szabadott volna látni, hallania, átélnie. De ami még ennél is borzalmasabb volt, az az érettségi napja.
(Esther ünnepi ruhában a pad felett kopogtatta tolla hegyét a papírok legfelső sarkába, egyre több tintapacát kreálva oda, eközben jobbra-balra forgatta a fejét, s harkan mormolt)
Esther:Fiona! Hol a fenében vagy már?
(Egy kövér, vörös hajú, telt arcú, ráncos képű nő szólt rá Estherre ebben a pillanatban. Vaskos, piros körömlakkal elfedett ujja hegyét szájára helyezve, s egy susogó hangot kiadva a tábla előtt ülve adta le a csendre intő jelzést Esthernek)
Ebben a pillanatban egy hatalmas sikítás törte meg a csendet, ami a folyosóról szűrődött be, s megtelített minden osztályt az alsó szinten. A diákok hirtelen felegynesedtek, majd a tanárok kirohantak.
A folyosón Fiona feküdt. Késsel a szívében. A vér beterítette az egész folyosót, beleértve élettelen testét. Pár évvel ezelőtt azt mondta tartozik egy sikítással. Ezen a napon végre beteljesítette amit ígért.
60 évvel később, mikor már angolt tanítottam az iskolában, s a tanítás első napján utoljára benéztem az osztályokba, hogy megemlékezzek azokra az időkre, amelyeket eltöltöttem itt. A tanévzáró ünnepélyen elbúcsúztattak, s a szívem is már eléggé vacakolt. Tudtam, hogy nemsok van már hátra az életemből, de úgy döntöttem visszajövök, hogy körülnézzek. Idős, bicegő nőként jártam a folyosókat, amikor elhaladtam azokon a sötét ciánkék csempéken, melyeken Fiona hevert hatvan évvel ezelőtt. Öngyilkosság volt. Legalábbis a halottkém ezt állította. Az ügyet lezárták. Folyton azon töprengtem, vajon mi késztette Fionát arra, hogy megölje magát. Azt a kicsapongó, mindig mosolygós, üde lányt, aki mindennap láttam a tanévek során... Nem értettem. Talán valami olyat látott, amit nem lett volna szabad... Valahogy próbáltam megbarátkozni a ténnyel, hogy valóban öngyilkosság volt, s amint megpillantottam az újoncokat, akik nemrég léptek be a hatalmas ajtón az épületbe, elgondolkodtam azokon a dolgokon, amelyeket átéltem, s amelyek sokszor nem hagytak aludni éjjel. A kalandok és a sok rettegés. A mocskos titkok amelyek eme falak között élnek a mai napig. Azok, amelyek tönkretették fiatal és idősödő életemet. Ahogy a mosolygós diákokra pillantottam, azt kívántam bárcsak elmondhatnám nekik, hogy az életükkel fizetnek majd azért, hogy beléptek ebbe az iskolába, s hogy még nincs késő átirítkozni. De nem tehettem. Eskü kötött. Az életem az életemért. Már nem vagyok képes arra, hogy elmeséljem mi történt, s hogy milyen borzalmakat éltünk meg Fionával és a többiekkel... Majd elmesélik ők.
....
(Egy százhetven körüli lány és egy nála valamicskével alacsonyabb állt meg a folyosón, miközben a tömeg, amely a bejárattól áramlott, a háromfelé ágazó folyosón szinte felszálló ködkéntoszlott el, miközben ez a középmagas lány, aki egyszerű öltözetet viselt, s a mellette álló, kissé kirívó öltözködésű diáklány maradtak a hirtelen kihalt folyosó egyedüli kellékeiként.)
(A magasabb, farmeres csaj, akinek hosszú, fekete haja volt, amely csak úgy csillogott, ahogy a megannyi ablakon besziporkázó fény rávetült hajkoronájára, kissé mérges volt)
Lucy:Mondtam, hogy be kellett volna jönnünk pénteken, amikor elosztották a többieket is. Most ki tudja, hogy melyik osztályban leszünk.
(Barátnője, a teltkarcsú, középhosszú, szőkésbarna hajú, baba arcú Penny nyugodt volt. Mintha nem is érdekelné az a mizéria amibe belekeverte barátnőjét)
Penny:Ugyan! Amikor megkaptuk a felvételi papírokat, ráírták, hogy a kilencedikben leszünk.
Lucy:Igen, egy évfolyamban, de mindenkinek ezt írták rá. Pénteken osztották ki az osztályokat. Akkor mondták el, hogy ki melyikbe megy.
Penny:Úgyis osztálytársak leszünk. A jóbarátok mindig egy osztályba kerülnek.
Lucy:Remélem.
(A következő pillanatban egy gomba frizurájú, duci, átlagos öltözködésű nő jelent meg előttük. Alacsony volt, s volt valami a tekintetében, ami idegesítette a lányokat. Zavartság. Amint odalépett hozzájuk, kissé kedvesen, mégis nagyon komoly hangvétellel szólt a csajokhoz)
Ulga:Hát ti lányok, mit kerestek még mindig itt?!
Penny:Tudja, az a problémánk, hogy nem tudjuk melyik osztályba tettek minket.
(A lányok észre sem vették, hogy a nő eddig hátratett kezei, egész eddig egy nagy mappát szorongatnak, majd mikor azt szemei elé tette a hölgy, kinyitotta a dossziét és átböngészett pár lapot, feltette a nagy kérdést)
Ulga:És, hogy hívnak titeket?
Lucy: Lucy Kennington.
Penny: Penny Waze.
(A nő jobb kezének mutatóujja fel alá járkált a mappa belső iratain, miközben másik kezével maga előtt tartotta a fontos tömböt, végül rábökött az egyik névre, s hangosan felolvasta azt)
Ulga:Meg van! Penny Waze, 9.C.
Penny:Király. Gondolom, akkor menjünk.
(Penny karon fogja Lucy-t, de akkor Ulga hirtelen rájuk szól)
Ulga:Lucy Kennington, 9.E!
(A lányok a meglepődöttségtől hirtelen megdermednek. Lucy felvonja szemöldökét)
Penny:Micsoda?!
Ulga:Ti külön-külön osztályban vagytok.
(Ulga Penny-re szegezte jobb kezének mutatóujját, majd jobbra mutatott, maga mellé)
Ulga:A tiéd erre van!
(Végül a tanárnő Lucy-ra szegezte tekintetét, s előre maga elé helyezte kiegyenesítve jobb karját)
Ulga:A tiéd meg arra!
Lucy:Akkor nem egy osztályban leszünk?
Ulga:Úgy tűnik. Most pedig órára!
(Ulgat nem igazán érdekelte, hogy az iskola milyen kapcsolatokat szed szét. Az iskolába tanulni jöjjenek a diákok. Ne szerelmeskedni, meg barátkozni. Szokta mondani.)
(Ulga ujjaival a levegőt szelve elmagyarázta Lucy-nak, hogy csak néhány lépést kell tennie és az osztálya itt van egyenesen az első balra forduló folyosón, ahogy belépünk az iskolába. Tényleg csak néhány lépés kellett. Ulga Penny vállára helyezte kezét, majd végigmentek a folyosón, fel a lépcsőn. Penny osztálya a második emeleten van.)
(Ahogy Lucy benyitott a fehérre festett, régi ajtón, csodák csodájára, nem a tanárt pillantotta meg, hanem az osztályt, amely megtöltött egy egészen nagy tantermet. Lehettek vagy harmincan, harminchatan. Lucy nagy levegőt vett, majd kifújta azt, rántott egyet válltáskáján, hogy feljebb csúsztassa annak pántját, hogy az ne csússzon le válláról, majd megpillantott egy az ablak mellett álló, a leghátsó sorban fekvő padot. Ahogy odasétált érezte, ahogy minden szempár őt követi, majd mikor a padhoz ért, már értette, hogy miért nem ült senki sem oda. Tele volt firkákkal. Körzővel és ollóval is összekarcolták már. Sokmindent megélt.)
(Lucy letette a pad tetejére táskáját. Kitágult pupillákkal nyugtázta padtársát. A fiú alacsony volt. Széttárt lábakkal ült a széken. Fekete csőgatyát viselt és fekete-fehér kockás tornacipőt. Az orrát, fülét, és száját különböző piercingek díszítették. Haja fekete volt, s lenyalt. Amint Lucy leült mellé, s azonnal megütötte szemeit a srác csuklóján, egyenes volanlban elhelyezkedő sebek beforratai, az észrevevén a lány tekintetét, azonnal ráhuzta kezére fekete pólóját, hogy eltakarja azt.)
Lucy:Szia. Volt már bent a tanár, vagy ilyesmi?
(Lucy kissé izgatottan, remegő hangon, feszülten, de megpróbált minél természetesebben viselkedni, s kedves lenni, amint megszólította a srácot)
Lui:Nem.
(Egyszerű válasz volt. Egyszerű válasz, mély hanggal. Kissé kómás volt a srác tekintete, de gyönyörű barna szemekkel rendelkezett. Amolyan bociszemekkel.)
(Lucy erőltette mosolyát, majd kezet nyújtott)
Lucy:Amúgy Lucy vagyok.
Lui:Lui.
(Lui nem nyújtott kezet. Ölébe tette azokat, s tovább kémlelte meggyötört tekintetével az osztály többi tagját)
(A következő pillanatban az előttük ülő lány hátrafordult, s egyenesen belebámult Lucy szemeibe)
Kate:Helóka új csaj.
(Kate az a tipikus plázacica csaj volt. Szőke, kisminkelt, rúzs, csilli-villi kiegészítők és erőltetett nyávogás. Mindene megvolt, ami csak kellett ahhoz, hogy híres legyen. Ami a sulit illeti. Egy problémája volt csak. Na jó, kettő. Nagyon alacsony volt, s tipikus pufi arca. De amolyan aranyos-féle pufi. Ahhoz képest, hogy testte teljesen rendben volt. Nem volt rajta felesleg)
Lucy:Itt mindenki új.
(Hirtelen a Lui előtt ülő csaj is hátrafordult, majd rámordult Katere)
Dina:Ne beszélgess már a nyomikkal!
(Kate előre fordult, mint egy jó csatlós, aki vette a parancsot. Diana, akinek látszott hajtövében, hogy eredeti hajszíne fekete volt, mégis szőkére festette. Körmei pink színűek voltak. Arca barna, a rákent barnítótól. Az egész lány képe úgy nézett ki, mint egy komplett levakolt vászon. Füstözött ezüst színű szemhéjpúder. Extra hosszú fekete szempillák. Feszes és csilli-villi, lehetőleg rikító színű cuccok, amelyeket, ha Lucy vett volna fel, ő úgy érezte volna, azok nem viselésre, hanem inkább fojtásra, kínzásra valók)
(Dina összeráncolta jobb szemét, ami kicsit ragadt a sok festéktől, majd csücsörítve kezdte méregetni Lucyt.)
Dina:Kis nyomi.
Lui:Előre fordulnál?! Irritálsz.
(Szólalt meg hirtelen Lui.)
Dina:Te mit képzelsz mégis kivel beszélsz?
(Lui szótlan maradt)
(Dina arcán tükröződő érzelmet, púdere, s alapozója elrejthette, de a szemei tüzességét nem. Dina lelökte Lui könyveit, füzeteit, s szintúgy fekete-fehér kockás henger mintájú tolltartóját padjáról, mire Lucyból hirtelen kijött egy szó)
Lucy:Hé!
Dina:Velem nem beszélhet így senki.
(Dina lezárta a beszégetést, majd előre fordult)
Lucy:Segítsek?!
(Lucy előrehajolt, de miközben Lui felszedegette tanszereit, nem válaszolt. Amint az egyik könyvéért nyúlt a srác, ami egy kicsit távolabb esett a többitől, pulóvere felcsúszott, s Lucy jobban megvizsgálta a jobb keze csuklóját. Öt vágás. Lucy elszörnyedt, majd előrefordult. Hallott már ilyen emberekről, de más élőben is látni)
....
(Az órák gyorsan elteltek. Kiosztották az órarendet, s már az első napon, az öt perces bemutatkozások után, melyek a tanárok tettek az elsősöknek, azonnal elkezdték venni az új tananyagokat a különböző tantárgyakból. Délután szülői értekezlet. Kate ezt írta a táblára, miközben Dina egész végig kritizálta, s a "ribanc, ribancom, kis ribim" kifejezéseket használták egymásra. A többiekkel még nem volt szerencséje megismerkednie Lucynak. Gondolta, remélte, hogy idővel majd ez is megváltozik, s talán a bunkó csajok is helyet váltanak. Vagy új ültetési rend lesz.
Már sötétedett, mikor egy fekete Opel állt meg az iskola előtt, amely előtt még megannyi autó parkolt. Lucy és egy termetes, nagyon jóképű férfi szállt ki. Az anyós ülésről, pedig a konzervatív és kifinomult mádám jelent meg. Lucy szülei.)
Gabriella:Mondtam, hogy el fogunk késni.
Romeo:Be kellett mennünk tankolni, máskülönben félúton kifogy a benzin.
Gabirella:Nem lehetett volna reggel tankolni?!
(Lucy háttal támaszkodott a kocsinak, miközben szülei tovább veszekedtek)
Romeo:Elfelejtettem. Sajnálom.
Gabriella:Te mindent állandóan csak elfelejtesz! Semmire se vagy jó! Állandóan a szádba kell rágnom mindent! Olyan vagy, mint egy gyerek!
Romeo:Te viselkedsz most úgy, mint egy gyerek!
Lucy:Nem lehetne, hogy inkább bemennétek, már amúgyis elkéstetek!
Gabriella:Te ne szólj bele! Apáddal épp beszélgetünk!
Lucy:Beszélgettek, vagy veszekedtek?!
(Gabriella teljes erőből bevágja az ajtót, majd fekete topánkájában betopog a hatalmas épületbe. Romeo utánaszalad. Lucy kívülről bámulja a hatalmas intézményt. Látja, hogy az első és a második emelet osztályaiban égnek a villanyok, s néhol egy-egy tanárt is megpillant, akik a tábla előtt állva magyaráznak, s gesztikulálva beszélgetnek a szülőkkel, akik valószínűleg a padokban várják a kínzás végét. Azonban Lucyt a harmadik és a negyedik emelet érdekelte nagyon.)
(Lucy belépett az épületbe, s néhány lépés múlva, jobb oldalon megpillantotta a portás kis szobácskáját, melynek ajtaja nyitva volt, s senki sem tartózkodott benne. A portás szobája után rálépett azokra a csempékre, melyek háromfele ágaztak el a különböző folyosókon. Egy jobbra, egy balra, s egy előre. Balra van az ő osztálya, s mellette még néhány osztály, majd a folyosó végén egy lépcsőn fel lehet menni a második emeletre, azonban ugyanoda akkor is fel lehet menni, ha előre megy. Ha a jobb oldalt választja, akkor viszont csak az ebédlőt és néhány osztályt láthat. Elindult hát előre, amely irányba reggel Penny és Ulga tanárnő mentek. Elhaladt egy nyelvi labor, egy zárt takarítószertár és néhány mosdó mellett. A folyosó végén egy ablakból az udvarra pillanthatott, de a szürkülettől már nem látott semmit. Felment a lépcsősoron, majd jobbra balra fordult, s egy újabb lépcsősor megmászása után a második emeltre jutott. Egy irdatlan hosszú egyenes folyosó, s a végén még egy lépcsősor. Végigment a folyosón, s az osztályokból kiszűrődő beszélgetéseken kívül nem hallott semmit. Eközben látott néhány "mosdó" felíratú ajtót, meg olyanokat is, hogy "könyvtár", "igazgatói", "tanári szoba", "titkárság". Közben az is átfutott az agyában, hogy szerinte ő az egyetlen diák aki eljött a szüleivel. Kíváncsi volt az iskolára, s úgy döntötte ez egy kitűnő alkalom, hogy körülnézhessen, anélkül, hogy a magasabb évfolyamban lévők esetleg beszólogassanak neki, ha a folyosókon lézeng, mint egy elveszett kislány. A folyosó végére érve, újabb lépcsősort mászott meg. Majd jobbra fordult a lépcsőfordulón, amely ablakában csak egy szimpla növény díszelgett, pont ugyanolyan, mint amit az első szint lépcsőjén látott, mikor a második emeltre mászott fel. Végül felért a harmdik emeletre. Megint egy hosszú folyosó. A folyosó teljesen ki volt világítva. Ablakokkal tarkított falak, amelyek az udvarra néznek. A másik oldalon különböző osztályok ajtajai voltak tárva-nyitva. Lucy lassan lépkedett. Még szerencse, hogy sportcipőt vett fel. Abban nyugodtan tud lopózni, ha esetleg a portás, vagy a takarítónő elkapná. Még néhány lépést tett meg, mikor a folyosó végéből, az egyik teremből kopogó hang ütötte meg fülét. Megállt, s tovább hallgatott. Mintha valaki tűsarkúban flangálna a hamardik emelet termében. Lassú, egyenletes, szabályos kopogás.)
-ÁÁááááááááááá!
(Amint egy hatalmas, kiáltás hallatszott a folyosó végéről. Lucy majdnem összeesett az ijedtségtől. Hatalmas levegőt kapkodva rohant le a lépcsőket szinte átugorva a földszintre, majd ki az iskolából. Beszállt a kocsiba, majd lezárta az ajtókat)
Lucy:Ez meg honnan a pokolból jöhetett?!
(A mély, férfihang továbbra is átjárta Lucy fülét. Mint akit megkínoznának, vagy élve kitépnék a szívét. Lucy szemei könnyeztek, miközben remegett a félelemtől, s azon gondolkozott, vajon mások is hallották-e a szörnyű jajveszékelő hangot. Várt néhány percet, hogy szívverése visszaálljon a normál állapotba, ami sajnos nem történt meg, majd óvatosan felhúzta a kocsi ajtajának peckét, s kinyitotta annak ajtaját. Kiszállt, s ugyanabban a pillanatban a harmadik emeleten a vele kissé távolabb elhelyezkedő ablakban egy szőke nőt pillantott meg. Gyönyörű volt. Piros estélyi ruhát viselt. Haja göndör volt. Látszott rajta, hogy barna hajkoronája be van sütve. Egy igazi nő ideál a férfiak számára. Lucy csak néhány másodpercig pillanthatta meg, ugyanis a következőben azon terem, melynek ablakában a rejtélyes nő állt, sötétbe borult. Lucy megijedt, majd nagy levegőt vett. Továbbra is ugyanazt az ablakot pásztázta szemeivel, azonban mostmár az egész harmadik emelet korom sötét volt.
Nem sokkal később, a vékony, elegáns, barna kosztümöt viselő, előkelő, s kifinomult hölgy, Gabriella lépett ki az ajtón. Rövid, fekete hajába belekapott a gyenge őszi szél. Nem szólt semmit. A kocsihoz sétált, majd kinyitotta ajtaját, s beült lánya elé, az anyós ülésre.)
Lucy:Apu hol van?
Gabriella:Elment üdítőért az egyik automatához. Állandóan van valami!
(Gabriella mérges volt. Szemei szikrákat hánytak)
Lucy:Ha szomjas, akkor innia kell!
Gabriella:Te meg állandóan az ő pártját fogod?! Persze, mindenki csak engem hibáztat! Az én hibám minden! Mint mindig!
Lucy:Én nem is mondtam ilyet.
Gabriella:Egyszer, csak egyszer a rohadt életben mondanád azt, hogy igazam van!
Lucy:De mégis miben?! Mégis miről beszélsz egyáltalán?!
...
(Miközben Lucy már századszorra folytatott nevetséges, és értelmetlen vitát anyjával, melyet Gabriella keltett, akárhányszor csak lehetett, addig Romeo a földszinti folyosó végére sétált, melynek ebédlője előtt, egy üdítős autómata várta őt. A férfi magas volt, izmos, s bár már a negyvenes éveiben járt, írtó jóképű. Hangja dörmögős, s szexi volt. Fiatalon a katonasában szolgált, ott edződhetett meg ennyire. Őszülő fekete haja valahogy még vonzóbbá tette őt a nők szemében.
Romeo szomjának kielégítése azonban nem ment könnyen. Előtte egy alacsony, copfba kötött szőke lány állt a gépezetre meredve, s mindeközben jobb lábával topickolt fehér topánkájában, arra várva, hogy a masina végre kiadja a kért italt.)
Romeo:Nem akar kijönni?
Kate:Hát nem úgy néz ki.
(Romeo ököllel rávágott a gépre, ami azonnal kiadta az italt, viszont az erőtől az szinte kirepült az automatávól. Amint Kate a földre hajolt, hogy fevegye, a férfi ugyanerre készült, csupa önzetlen udvariasságból. Kate és Romeo keze egyszerre értek össze, ahogy megfogták a szénsavas ásványvizes palackot. Ahogy egymás tapintását érezték, hirtelen tekintetük is találkozott, s mindkettejükben valami megmagyarázhatatlan dolog folyt le. Kate rápillantott a férfi izmos, hatalmas, eres tenyerére. Gyűrűt viselt. Kate gyorsan elkapta tekintetét, kezével együtt. Elpirulva válaszolt)
Kate:Köszönöm.
Romeo:Bármikor.
(Kate elsétált, de közben vissza-vissza nézegetett, s szerencsétlenségére, folyon összeakadt a tekintete a férfival, aki ugyancsak hátra lesegetett miközben beállt az automata elé. Kate aznap este valami furcsát érzett. Valamit, amit még azelőtt sohasem.
Nemsokkal később Romeo mosolyogva szállt be a kocsiba, majd megkezdett üdítőjét hátranyújtotta lányának.)
Gabriella:Na, most meg min mosolyogsz?!
Romeo:Nem kérsz?
Lucy:De, köszi.
(Lucy lecsavarta az ásványvizes palack tetejét, majd belekortyolt abba)
Gabriella:És velem mi lesz?! Rám már nem is gondolsz?!
Lucy:Jaj istenem! Kezdődik!
(A kocsi elindult benne Lucy-val és a veszekedő szülőkkel, végül elhagyta az iskolát. Lucy visszatekintett a hátsó ülésről, s továbbra is csak a harmadik emeletet bámulta, de nem látott semmit. Aznap már nem.)
.............